„Tüzesen süt le a nyári nap sugára”… – tudjátok, hogyan folytatódik ez a verssor? Ha lelkesen rávágtátok: „Az ég tetejéről a juhászbojtárra.”, már biztosan tudjátok, hogy Petőfi Sándor János vitéz című művének első sorairól van szó. Sokunkba egy életre beleivódott legalább ez az első néhány szó – hiszen tanultuk annak idején. De vajon tetszett nekünk ez az elbeszélő költemény? Úgy igazán? Vagy egyszerűen csak bemasírozott a több száz, „muszájból” megtanult verssor közé az emlékezetünkbe, anélkül, hogy bármilyen mélyebb jelentést társítottunk volna hozzá?
A János vitézen kívül több tucat olyan irodalmi mű van, amelyből ha szóba kerül egy idézet, esetleg egy szereplő, mindenki azonnal bólogat, és tudja, kiről-miről van szó. Talán még a hírhedt kérdésre is beugrik a válasz: „Mire gondolt a költő, amikor ezt írta?” De arra vajon tudjuk a választ, mire gondoltunk mi, amikor olvastuk? Mennyire hagyott bennünk mély, vagy egyáltalán valamilyen nyomot? Erre valószínűleg már kevesebben tudnánk felelni. Pedig számos olyan alkotás létezik, amelyet már gyerekként megismertünk, és felnőttkorunkban is hasznát vehetnénk a tanultaknak, fejlődhettünk, esetleg gyógyulhattunk általuk. Ebben segít most nekünk Gaál Szilvia biblioterapeuta, a Bookself csapatának tagja.
Terápia, kötelezőkkel
„Az irodalomterápiás csoportfoglalkozások során az olvasás önfejlesztő, önreflexív módját igyekszünk megmutatni” – mondja Szilvi.
„Klasszikus kötelező olvasmányokon, vagy az iskolában vett műveken keresztül a legkönnyebb bemutatni, hogy a tanult metódussal szemben, a szerző élete és a történelmi korszak rá gyakorolt hatása helyett hogyan figyeljünk magunkra, miközben bármilyen szöveget olvasunk, és hogyan hámozzuk ki a nekünk tartogatott mondanivalóját.”
Ez a szemlélet elég élesen eltérhet azoktól az emlékeinktől, amelyeket az iskolai irodalomórákról őrzünk, és amikben valószínűleg elég kevés szó esik arról, hogyan lehet ránk gyógyító hatással egy szöveg. Pedig az irodalomterápia (avagy biblioterápia, a görög biblion (könyv) és a therapeia (kísérés) szavakból eredő nevén) módszerének gyökerei egészen a történetmesélés kezdetéig nyúlnak vissza: a mondák, mesék, legendák mind valamilyen tanulságot közvetítenek a hallgatóság számára. Intézményes formában az 1800-as évek elején, az Egyesült Államokban kezdték alkalmazni, kórházak könyvtáraiban, pszichiátriai osztályokon, a betegek kezelésének részeként. Később háborús veteránok rehabilitációjában, börtönökben, gyermekkórházakban, idősotthonokban, közkönyvtárakban is sikerrel alkalmazták mint fejlesztő módszert, és mára már intézményen kívül is elérhető bárki számára.
